Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18)

A Fejér megyei Koronázó város egyetlen díszmadaras tömörülése havonkénti gyűlésekkel, meghívott előadókkal, kirándulásokkal

Karcolatok, cikkek, írások, szösszenetek madarászoktól - madarászokról és természetesen madarakról 

 

 

Fácánfogás királyi körítéssel

 

 

Nem sokáig pihentethettük bejglitől és töltött káposztától elnehezült gyomrunkat - legalábbis négyen a H18-as székesfehérvári díszmadárbarát egyesületből -, mivel rögtön a karácsonyi ünnepeket követő első munkanapon Lovasberénybe látogattunk. Egy meghívásnak tettünk eleget, melynek előkészületei már a szeptember végi, Sipos Józsefnek (a Fehérvár Televízió volt elnökének) emléket állító székesfehérvári lecsófőző vígasságok idején körvonalazódtak. A meghívó csapat egyik képviselője az a Kis Zoltán volt, akivel csőszerelői „pályafutásom” kezdetén egy brigádban dolgoztunk, még az elmúlt században. Ő vetette fel az ötletet, a hagyma, paprika, paradicsom szakszerű aprítása közepette, hogy ha módunkban áll, néhány díszmadárral színesebbé tehetnénk kisállat bemutatójukat. Természetesen igent mondtunk, bár akkor halovány fogalmam se volt, mire is vállalkozok valójában. Az ügyhöz való pozitív hozzáállásunk ékes bizonyítéka volt annak, hogy a díszmadárbarátok és a galambászok, ha a szükség úgy hozza, képesek egy cél érdekében együttműködni.

Kellőképpen „bemelegítve”, azaz néminemű alkohollal feltöltekezve vágtunk neki a nem egészen 20 kilométeres útnak, hogy ha csak kis létszámban is (mint fentebb írtam, négyen alkottuk csapatunkat), de tollas kedvenceink társaságát sem nélkülözve tegyük igényesebbé, pontosabban és a szó legszorosabb értelmében még színesebbé az ominózus kisállat bemutatót. Mert hát színesnek színes volt a rendezvény, de ugyan hol vannak a tenyésztőik szemében oly gyönyörű Kingek színei, az ázsiai kontinenst képviselő kis Sándor papagájokéhoz képest, az ausztráliai ékes papagájokról nem is szólva.

A szóban forgó madárbemutató – melynek hivatalos megnyitását Lovasberény polgármestere vállalta el - egyben a King galambok bírálatának is helyszínéül szolgált, mi több, szerintem ez volt itt a fő attrakció. Ez a bírálat, megmérettetés egyben felkészülés is volt a fajta tenyésztőinek, szerelmeseinek a 2012. január közepén megrendezett galambkiállításra. Mit ád Isten, azaz hogy, hogy nem, szerény személyem jelentette a móri illetőségű Schmidt Attila nevével fémjelzett kiállítási King bírálat egyik alappillérét, egészen pontosan írnoki teendőt kellett, hogy ellássak a bíró úr „szárnyai” alatt. Mint utólag kiderült, együttműködésünk gyümölcsöző volt a jövőre nézve (remélem, nem csak én érzem így), ami persze nem jelenti azt, hogy elpártolnék a Kingeknél jóval szerényebb testmérettel megáldott énekesmadaraktól. Azonban hiszem, hogy nem ez volt utolsó alkalom, mikor kézzel fogható (bizonyíték erre a mellékelt fotó is, ahol épp a kiállítás győztes galambját, egy kovácsolt tojót szorongatok önelégülten, ha csak néhány pillanatra is) közelségbe kerültem ezekkel a valóban királyi megjelenést magukon hordozó galambokkal.

 

Néhány szót a bemutatón felvonultatott állatokról. A Lovasberényi sportcsarnok méretében ugyan nem vetekedhet a kisbérivel, ha emlékeim nem hazudtolnak meg, mégis 50%-át elfoglalták a jókora terpeszben, szinte mogorva kifejezéssel néző King fajtagalambokat bemutató ketrecek. Azzal mindvégig tisztában voltam, hogy vannak sárga, vörös, kovácsolt, sötétkovácsolt, fehér, fekete, kék, barna, no meg ezüst, stb. színűek ebből a számomra is csodálatos fajtából, de hogy egy alaszkai ragadozó emlősről, pontosabban a grizzlyről is nevezzenek el színt, no, ez majdnem földhöz vágott. Egyébiránt a dun névvel illetett színről sem hallottam. Eddig.

A Kingek mellett néhány amerikai óriásposta galamb is igyekezett színesíteni a palettát. Kisemlősökből is volt egy-két szemet megragadó példány, igaz, számban messze alulmaradtak a galambokhoz képest. Kosorrú nyulak, melyeknek nem is inkább a kos orra, mintsem a szinte bután lelógó fülei voltak a leginkább szembeötlőek. Aztán itt voltak a lepke tarka nyuszik, melyek megint nem voltak ismeretlenek előttem. Viszont „értetlenül” álltam a japán-, és holland tarka tapsifülesek ketrecei előtt, de a fajtát favorizáló szőke, és mit tagadjam igen dekoratív hölgy ügyesen, szakszerűen felhomályosított ez ügyben. A már említett díszmadarakat, mint kis Sándor papagájok, ékes papagájok, kákapintyek, egyesületünk, azaz a Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18) prezentálta erre a keddi napra.

A tornacsarnok bejárat melletti sarkában már a kora reggeli órákban mesteremberek szorgoskodtak, kiknek keze nyomán remek bográcsgulyást fogyaszthattunk ebédre, melyet az előtte elkortyolt barackpálinkával, illetve az utána elcsipegetett süteményekkel emelhettünk méltó rangjára.

A képzeletbeli „i” betűre a pontot az a sárga aranyfácán tette fel, mely már a reggeli érkezésünkkor is a csarnok legmagasabb pontján pózolt, nagy magányában. Sugárzó egyéniségemnek köszönhető-e, vagy már az éhség gyötörte makacsul oly csodás sárga testét, máig nem tudom, de madarunk egyszer csak szárnyra kapott, és fáradtan ereszkedett alá, hogy kezeim közt lelje meg „boldogságát”, vagy ahogy Lelovich György világhírű solymászmester mondta volt: megfogódzott. Ketrecébe visszakerülvén ezeket követően már a tulajdonosa is –akárcsak aranyos tollú védence- megnyugodhatott.

A finom ebédet követően is dolgoztunk még egy kicsit Schmidt Attila bíró úrral, és úgy kb. délután két óra körül meg is született a végeredmény.

Kiállítás győztes, és egyben bajnok galambot, egy kovácsolt tojót mutatott be Holl János barátom, akit szintén egykori munkatársamként üdvözölhettem, a nap korai óráiban. Második helyre, de egyben szintúgy kiállítás győztes madárral, egy hímmel Ferdinánd János szorult, míg a dobogó harmadik helyére Madler Gyula állhatott fel, ezüst, tojó madarával. Felajánlott díjak is kerültek kiosztásra, így például Pajor Tamás a legjobb Lovasberényi vörös kovácsoltért, Kaiser István, mint a legtöbb berényi galambot kiállító kapott elismerést, és serleget. Nem utolsósorban pedig, mint a legidősebb Lovasberényi kiállító, Erdélyi Laci bácsi lett díjazva, elismerve.

 

Összességében egy mozgalmas napot tölthetett el egyesületünk (H18) négy tagja a 2011-es esztendő utolsó keddi napján a Lovasberényi sportcsarnokban, melyért - és most név nélkül - a szervező csapat valamennyi tagjának, résztvevőjének szeretném, szeretnénk ezúton is köszönetünket kifejezni. Csak remélni tudom, hogy a székesfehérvári díszmadarasok és a környékbeli galambtartók-, tenyésztők, legyenek azok Lovasberényiek, Soponyaiak, Szabadegyházaiak, vagy akár Móriak, nem utoljára tartottak együtt közös rendezvényt.

 

 

 

Cserna Zoltán ifj.

2012. január 04.

 

A cikk a Díszmadár Magazin 2012/2. számában is olvasható, fotókkal "megspékelve", a Lap 24. oldalán.             

 

 

 

 


 

 

Milyen érzés ma díszmadártenyésztőnek lenni Székesfehérváron?

 

 

Ha elfogultan kellene nyilatkoznom a címben feltett kérdésről, nos, akkor mindenképpen azt válaszolhatnám, hogy jó. Azonban elfogulatlanul is így vélekedem. Nem azért, mert én magam is e koronázó városban lakom, bár ennek igen nagy jelentősége van, sokkal inkább azért, mert olyan egyesületnek lehetek az egyik vezetőségi tagja, melynek múltja jóval több, mint 30 éves. S olyan tapasztalt, országunk határain kívül is ismert és elismert tenyésztőkkel –gondolok, itt többek közt Palotás Ferencre- szívhatok egy levegőt e csapat keretein belül, akik már akkor aktív madarászéletet éltek, amikor én még csak szárnya csattogtatós lepkét tologattam a macskaköveken.  

 

Információs portál gyanánt, hasonlóan más egyesületekhez, mi is létrehoztunk egy saját honlapot, mely elsősorban a H18-as csapat életét, hogy mást ne mondjak, mindennapjait hivatott az érdeklődő nagyközönség elé tárni. Azonban váltani kényszerültünk. Az új, idén februárban útjára indított weblapunk mostanra több mint 12 000 látogatóval büszkélkedhet, mire pedig e sorok nyomtatásban megjelennek, már elérik, elérhetik a tizenhárom ezret is. Remélem…

Lehet ugyan, hogy nem ez a létező legprofibb ilyen jellegű honlap, és szinte állandó megújítás, fejlesztés alatt áll (melyik weblap nem..?), de igyekszünk oldalunkon napra készek lenni, és olyan infókkal magunknak olvasókat, esetleg olvasótábort toborozni, melyet máshol nem kaphatnak meg. Ez persze nem minden esetben sikerül megvalósítani, ám az ez irányú törekvéseinket nem adjuk, nem adhatjuk fel. Nem mehetek el itt, e téma mellett úgy, hogy tagtársaim nevében is szólva, hálás köszönetemet ne fejezzem ki Neubrandt Gábor (interNETes fórumokon „neco” művésznév alatt futó) Barátomnak, aki már az ezt megelőző honlap alapjainak lerakosgatásánál is nagyon nagy segítségünkre, pontosabban segítségemre volt, és eme hupont.hu-s weblap (www.fehervarmadar.hupont.hu) arculatának kialakításában is fontos szerepet vállalt. Köszönöm Neco!  

 

Tagjaink száma szeptemberi hatállyal ugyan négy fővel csökkent, de egyesületünk vezetősége, és természetesen a tagok többsége is azt a nézetet vallja, hogy a kevesebb, néha több. Igaz ugyan, hogy olyan egyénekkel sikerült ezáltal megszakítanunk a napi kapcsolatot, akik évek óta „erősítették” kis csapatunkat, visszasírni őket azonban egyáltalán nincs okunk. Annak ellenére sem, hogy egyikükkel kapcsolatban döntésünket lehet, hogy elhamarkodtuk. S csak azért nem nevesítem meg Őt, mert nem tettem ezt a másik három egyénnel sem. Ahogy mondják, az Idő minden sebet begyógyít, s nemcsak hiszem, de tudom is, hogy elhatározásunk helyessége be fog igazolódni.

Erőszakkal senkit sem csábítottunk, és most sem csábítunk sorainkba, ám minden olyan természet-, és elsősorban madárbarátot örömmel látunk a H18-as egyesület berkein belül, aki csak egy kicsit is magáénak érzi és vallja a lassan már negyven éves múltra visszavezethető Alba Regiás eszméket. Nem kötelező valamennyi taggyűlésen részt venni, ezt senkitől nem követeljük, és Alapszabályunk is hasonlóképpen határoz, kivételt ez alól csak a minden év márciusában megtartott évenkénti egy alkalmat jelentő KÖZGYŰLÉS képez. Azt azonban mindenkinek be kell látnia, hogy az egyesületi életet színesítendő programok (gondolok itt többek közt a színvonalas előadásokat tartó és szakmailag korrekt módon felkészült díszmadártenyésztő „szakikra”, úgyis, mint Bérces János, Gyerkó Tibor, Neubrandt Gábor, Papp László, dr. Leitold József, Pákozdi Károly) nem otthonmaradásra sarkallnak bennünket, és nem is csupán egy, vagy két ember végett kerülnek megrendezésre.

 

Nem tudom pontosan, mely madaras szervezetek, egyesületek kínálnak éves programjukban kirándulásokat a tagok, és persze önmaguk legnagyobb megelégedésére, azonban mi, fehérváriak büszkén, dagadó mellkassal szögezhetjük le, hogy közéjük tartozunk. Ilyen utak keretében megjártuk már Szerbiát, és Ausztriát is, az utóbbi két évben pedig (közkívánatra?) a köztudatba Történelmi Épületcsoportként ivódott Vajdahunyad várban lebonyolított Pannónia Kupára látogattunk el. Egy kicsit elszomorított, hogy egyesületünkből mindössze egy fő, prezidentünk, Körtélyesi Ferenc, mintegy példát statuálva nevezte be tollas kedvenceit az ominózus díszmadár kiállításra, annak ellenére, hogy tagszervezetként tartanak bennünket nyilván a nívósnak kikiáltott rendezvény lebonyolítását tető alá hozó MDPOSZ égiszén belül. Kárpótolt viszont, hogy jó humorú, és azt hiszem, hozzám hasonló mentalitású tagtársakkal utazhattam egy buszon, kikkel nemcsak finom, minőségi pálinkákat gördíthettünk le torkunkon, egyiket a másik után, szigorúan a kulturált pálinkafogyasztás keretein belül, de útban hazafelé vidám hangulatú ebédet is eltölthettünk az M7-es menti Gemini étteremben, akárcsak egy évvel ezelőtt.

 

A 2011-es év kilencedik hónapjaként is ismert, őszelő havában, nem csupán a sorrendben XVII. Díszmadár kiállításunkat hoztuk tető alá, ám a Fehérvári Vígasságok keretén belül egy igen nagyszabású lecsófesztiválon is helyt álltunk. Részvételünkkel tiszteletünket fejeztük ki néhai Sípos József, a Fehérvár Televízió elnökének személye, és neve előtt, aki megálmodója volt eme füstös, ugyanakkor ínycsiklandozó fesztiválnak, melyre nemcsak hogy a városból, sőt a megyéből, de még az országhatáron túlról is érkeztek szép számmal versenyzők. Több, mint 500 bogrács alatt gyújtottak tüzet a lecsó szerelmesei, szigorúan fával felhevítve az ominózus edényeket, füstfelhőbe borítva ezáltal az egész Várkörutat, Szépmagam pedig a gigantikus füstoszlopok dacára sem felejtettem el népszerűsíteni kedvenc időtöltésemet, és egyesületünket.

 

Abban csak bízni tudok, hogy az elkövetkezendő esztendők is hasonlóan csodás időjárással ajándékoznak majd meg bennünket, akár kirándulunk, akár tollas kedvenceink éves seregszemléjét rendezzük meg, akár pedig lecsót készítünk. Merthogy a jövőre nézve ezeket a programok már most biztosítottnak látszanak. Funkcionáriusként, vagy szimplán tagi viszonyt folytatva, de én ott leszek mindegyiken, természetesen a Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18) égisze alatt.

 

 

Cserna Zoltán ifj.

2011. november 02.

 

Ezen cikk a Díszmadár Magazin 2011. decemberi számában is olvasható teljes terjedelmében, a lap 26. oldalán

  

 


 

HA SZEPTEMBER, AKKOR

SZÉKESFEHÉRVÁR – DÍSZMADÁR-KIÁLLÍTÁS

 

Kiállítás. A szó hallatán ezer emlék, gondolat tolul elő. A rákészülések izgalma, az elengedhetetlen költségek kínkeserves előteremtésének folyamata, a berendezkedés fáradtsága, az egész folyamatban az egyéni és a közösségi érdek kényes, olykor nagyon is konfliktusos összehangolásának buktatói, a bírálatokkal kapcsolatos kompromisszumok megteremtése, szóval a rendezőre zúduló nehézségek tengere, aztán a jó megoldások feletti örömök… Már ha jönnek!

Nyugi! Jönnek. Nem mindig annyi, amennyit az ember joggal elvárhatna, de jönnek.

Szóval ezer emlék, sőt, ha jobban belegondolunk, még további ezer, javarészt szép és jó emlék, amely megédesíti az életet, amelyért érdemes vállalni a fáradtságot, az ütközéseket, az esetleges vitákat és minden nehézséget!

Arról nem is beszélve, hogy kiállítások nélkül a díszmadártenyésztés lassú halálra volna ítélve. Na, jó. Halálra talán nem, hiszen hányan, de hányan mondják, a távolmaradásukkal bizonyítanák is, hogy ők aztán tudnak madarászni kiállítás, egyesület nélkül is. (Micsoda szűklátókörűség!)

Aztán kiderül, hogy ők se nagyon bírják ki kiállítás nélkül. Mert, ha madarat nem is állítanak ki, kiállnak ők maguk (a kíváncsiság odahajtja őket). A rosszabbik fajta aztán nem átall fitymálgatni, hogy ez nem jó, hogy az nem jó, hogy neki odahaza százszor szebbek vannak… Na, nekik mondtam annak idején és üzenem ma is, hogy olimpiai bajnok csak az lehet, aki a 4 évente esedékes világverseny valamelyikén megméretteti magát és a fennálló szabályok szerint győztesnek bizonyul.

Kiállítások nélkül mennyi madarászbarátság nem születne meg, és mennyit szétmorzsolna az idő vasfoga?! Mennyi, de mennyi tapasztalat, információ, tudás fúlna bele az „íróasztal” porába! Mennyi, de mennyi megerősítés (vagy éppenséggel zsákutcás tévedés helyretétele maradna el! Mennyi, de mennyi emberben, gyerekben halna el a felismerés, hogy madártartás nélkül nem lehet teljes az élet.

(„Sajnos” az én Líviámnál sem maradt el a hatás, s mindjárt egy pár énekes papagájjal lett a család gazdagabb – már, ha nem számítom, hogy az anyósom meg az eladótérben jött rá, hogy a rég elpusztult fütyülős kanári kalitja a garázsban porosodik, s vett is bele egy kanárisárga kanárit!)

A kis zárójeles tények mellett 20-30 év tapasztalatai mondatják mindezt velem, néhány a legek kategóriájába tartozó rendezvény – ahogy arra Cserna Zoli visszaemlékezik (a „tigrises kiállítás”) – a kategóriaversenyekhez kapcsolódó madarász-bálok közösségkovászoló emléke…

Így hát most ez úton is ki kell fejeznem hálámat a székesfehérváriaknak, Körtélyesi Ferinek és tiszteletre méltó barátainak, hogy alkalmat szolgáltak emlékeim felelevenítésére, újabb emlékek begyűjtésére és a kiállítások dicséretére.

Igen, a dicséretre, mert a legsutább kiállítás is jobb a kiállításhiánynál. (Félreértés ne essék, a jelző nem a Székesfehérvár 2011-re vonatkozik, azt jól begyakorolt, profi csapat, elismerésre méltó módon oldotta meg!) Szóval a kiállításhiány az majdhogynem mindennél rosszabb. Erre a gondolatra az a Somogyi Laci vezetett, aki (nem is egészen értem, hogy miért, de) vette a fáradtságot és Debrecenből (!!!) eljött a királyok városába… Dehogyisnem értem! Értem én, hogy eljött madarat látni (talán venni is vagy eladni), eljött beszélgetni régi ismerősökkel, eljött új barátságokat kötni… Magam is ezt tenném, mert kiállítások, a barátságok ápolása nélkül a díszmadártenyésztés lassú halálra van ítélve. No, halálra tán nem, de nélküle elveszne a dolog sava-borsa.

E kiállítás nélkül aligha lapogatott volna meg a papagájos Páris Csaba, kit az édesapja fertőzött meg, s kinek ma is hálás vagyok, hogy kérésünkre (a kuratórium kérésére) elkészítette a Siroki-vándorserleg gyönyörűséges szekrénykéjét, méltó eszközt a kupához.

S vajon láthattam-e volna Palotás barátomat? Bárcsak láthattam volna a szépséges barnamellű nádi pintyei mellett a csodás Gouldjaiból is néhányat! (Remélem, jövőre jó egészségben találkozunk és a Gouldokban sem lesz hiány! S nem lesz hiány a zámolyiak papagájaiból sem. Bár, ha a hír igaz, akkor például a rokonszenves Marcsika feladta, kihátrált és díszbaromfifélékkel vigasztalódik. Milyen kár!)

A kiállítás nélkül aligha tudtam volna meg, hogy P. Karcsi kórházban küzd egy baleset következményeivel – és legalább így, ez úton biztosítom, hogy akik ott Székesfehérváron hírét vették a sajnálatos eseményeknek, mind – egy emberként – vele érzünk és szívből kívánjuk, hogy jövőre találkozhassunk vele Fehérváron, a kanári soron. S lássuk, amint írja be a pontokat a bírálati lapokra Feri gyönyörű glosterjeinek, Bognár Józsi ragyogó fiorinói párjának (pontosabban a szaporulatnak)… És, bocsánat, hogy most mást nem említek, pedig megérdemelnék.

Szóval köszönöm a meghívást, nagy örömöt szereztetek azzal, hogy eltölthettem veletek csaknem egy teljes napot, köszönöm, hogy láthattam sok szép madarat, alkalmat teremtettetek számos baráttal való találkozásra. Köszönöm, hogy elkölthettem veletek egy nagyon-nagyon finom ebédet… A csajoknak is ízlett. Azon sem szabad csodálkozni, hogy sokan repetáztak… Szakács előtt kalapot le!

Az élet szép, madarászni jó, kiállításokra szükség van!!!

Remélem, legkésőbb jövőre is együtt lehetünk!!!

                                                     

LENGYEL TIBOR

 

2011. október 10.

 

 

 


 

Díszmadárkiállítás

Székesfehérvár XV.

 

 

A nyüzsgés olyan, mint mindenütt kiállításkezdés előtt, ki a madarát eteti, ki a pénztárnyitásra készül. Tóth Lajos, Körtélyesi Ferenc és a gazdasági vonal hol itt, hol ott tűnik fel. De, noha ilyenkor (is) rájuk nehezedik a legnagyobb teher, mozgásban van az egész csapat, hogy a 34 kiállító és legfőképpen a látogatók elégedettek lehessenek, minden gördülékenyen alakuljon. Filotásék teljes létszámban segítik a végső simításokat, otthonosan mozog a Páris-család is.

Van, aki már fáradtan vonszolja magát egy kávéra a pihenőszobához, s jóleső érzéssel konstatálja, hogy az asszonynépség sütivel, vagdalttal, csipegetnivalókkal is gondolt a kiállítás rendezőseregére.
Palotás Ferenc legszebb Gouldjait teszi vitrinbe. A vele szemközti kalitoknál Cserna Zoli rendezgeti a büszkeségeit. Német Béla a bírálati lapokat rendezgeti, Kertész Dezső az egzotákat, Pákozdi Károly a kanárikat előszemlézi. Utóbbinak ezúttal több dolga lesz, mint a korábbi kanári-bírálóknak, mert a papagájosok rovására bővebb lett e kategóriában a felhozatal... Eppeldauer Ferenc jóvoltából is, akit (éppenséggel előfordulhat, hogy) nem szép madarai okán tart számon egy vendégkiállító, hanem a főztje miatt, s a mosolygós-vállveregetős üdvözlés után szomorúan veszi tudomásul, hogy ezúttal majd nem törölheti tisztára az Eppeldauer-pöri után a tányért, mert "vendéglői kaja lesz".
Szóval rég nem látott ismerősök, barátok borulnak egymás nyakába. A gyönyörű Jákó pár mellett a két hatalmas sárgamellű ara - már-már azt lehet mondani, hogy szokott helyükről - bérci magasságokból szemlélődik. Nincsenek megilletődve - a madárvilág intelligensebbik feléből - már talán azt is tudják, hogy ez a mai nap, aztán ugye holnap, a szeptember 6-a, vasárnap és minden visszaáll a szokott rendbe, indulás haza, hogy legyen miről mesélni az otthoniaknak:
           Nemcsak védnöke volt a rendezvénynek Székesfehérvár polgármestere, Warvasovszki Tihamér, de természetesnek vette, hogy elmenjen a kiállításra, itt-ott hosszasan elidőzött, s mielőtt elbúcsúzott, szót kért a VOGE nagytermében, a papagájos bemutatóhelyen. Kifejezte reményét, hogy a lelkes székesfehérvári díszmadarásztábor ilyen látványos események eredményeként tovább bővíti a természetszeretők, a madárbarátok táborát;
- a gyerekeknek rendezett rajzversenyről;
- arról, hogy volt, aki búbosbankának nézte a turákókat;
- tán még a góliátméretű piros színkanáriról is vagy ki tudja, mi minden lehet fontos egy arának?
Ám, ha Hufnágel József irigylésre méltó arái a kiállításról hazaérve az előbbi témákat nem is pendítették meg, arról biztosan beszámoltak, hogy nagyot emelt a rendezvény színvonalán a sok-sok szép növénydekoráció.  A kagylóbemutató? Nos, az biztos nem izgatószer arák számára, de a látogatók egy kis pihenőre megálltak ott. Volt, aki míg párját, gyerekét nem lehetett elvonszolni a madarak mellől, a kagylóknál vigasztalódott.
Ez már csak így van! Rossz útra téved az, aki a változatosságnak ezt az igényét nem hajlandó figyelembe venni. Ennek a kiállításnak javára vált, hogy színesítettek.
Lényegében olyan volt ez, a székesfehérvári egyesület életében a XV. díszmadár-kiállítás, mint ami tőlük az évek során meg lehetett szokni, a kagylók és a dísznövények picinyke ráadásával? De én makacsul hiszek benne, hogy az ilyen kis "apróságok" nagyon sokat számítanak, s mindenképpen bizonyítékai a megújulás képességének.
 

Csömör,

2009/09/06                                                                

Lengyel Tibor

 


 

 

Röppenő, cserregő drágakövek
 
Egzotikus ritkaságok a díszmadarak székesfehérvári éves seregszemléjén
 
 
Csivitelnek, csüccsögnek, énekelnek, trilláznak és semmihez sem fogható színkavalkádjukkal elkápráztatják a szemet. Tóth Lajos például a nagytestű galamboktól pártolt át ezekhez a kicsi, ám annál hálásabb madarakhoz.
 

 

Mintha valamelyik trópusi esőerdő közepére pottyantunk volna, akkora madárricsaj fogad minket Tóth Lajosnál: az ember el sem hinné, hogy ezek a kis madarak mekkora hangerőre képesek.  - Egy perc és megnyugszanak, figyelje csak - mondja a Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesületének titkára, miközben az egyik ritkaságnak számító gyémántpinttyel foglalatoskodik.  - Ezeknek a pintyeknek a hetvenes évek végén jelent meg az úgynevezett sárga farkcsíkú mutációjuk, ezek a legértékesebb példányok - magyarázza a tenyésztő, s közben lőn igaza: a kis madarak, ahogy megszokják a szagunkat, jelenlétünket, szépen elcsendesednek. Betörtünk a birodalmukba, de ez már nem zavarja őket, a mozambik csicsörke nekikezd nyugodt csivitelésének, s az egyik kanári is barátságos éneklésbe fog.

- Gyermekkoromban fogtam először galambot a kezembe, amikor azonban önálló életet kezdtem, nagyon sokáig nem volt lehetőségem arra, hogy madarakat tartsak. Itt, a kertes házban úgy a nyolcvanas évek közepén végre megadatott a lehetőség, s talán a gyermekkori emlékeknek is köszönhetően, galambokkal kezdtem el foglalkozni: az egyik, King fajtájú galambom elnyerte a Grand Champion címet, ő volt az országos bajnok - mutat rá Lajos egy gyönyörű, barna színű galambot ábrázoló festményre. A galambok után aztán jöttek a kisebb testű madarak, a pintyek, Gould-amandinák, csicsörkék és papagájok. Merthogy a hely egyre kevesebb volt ...
- Ezt a madarat a japánok több száz év munkájával tenyésztették ki, aztán már díszmadárként került át Európába - mutat a civilben fodrászként dolgozó Lajos egy vöröses tarkás madárra, amely a keresztségben a japáni sirályka nevet kapta, majd benyúl az odúba, és egy apró, három-négy centis, remegő fiókát húz elő: - Sötétben ezeknek a kicsiknek foszforeszkál a csőrük, hogy a szülők megtalálják őket - teszi hozzá a férfi. Én meg kicsit aggódva kérdezem, nem dobják ki a szülők a fiókát, miután most már emberszaga van? A válasz szerencsére a nem. Aztán egy hihetetlen színvilágú madárkán akad meg a szemem, a feje piros, a begye lila, a tollai meg gyönyörű zöldben pompáznak. Ez, kérem, az Ausztráliából származó Gould-amandina, amely egy nyugodt, barátságos madár, ám belepusztulna abba, ha egyedül lenne a kalitkában...
Kérdezem Lajost, számolja-e, hány madara van: - Egy ideig pontosan számon tartottam, de ma már nem tudom az aktuális darabszámot. A többi madártenyésztővel gyakran csereberélünk, és olyan is van, hogy madáreleséget kapok, mondjuk, öt fiatal madárért cserébe. Most olyan ötven-hatvan kisebb testű madaram van, de akkor még a galambokat még nem számoltuk.
Tóth Lajos az amúgy értékes tűzpintyeire a legbüszkébb, ezekért külföldön 150 eurót is megadnak. Papagája is van egyébként az egyesületi titkárnak, mégpedig a sokak által ismert hullámos papagájra hasonlító katalin papagájjal foglalkozik, őket a most hétvégi bemutatóra is elhozza, a gyerekek ugyanis élnek-halnak a megsimogatható madarakért. Közben a kék katalin papagáj barátságosan rágcsálja gazdája kezét, érdes nyelvével csiklandozza az ujját. Hihetetlen, hogy ezek a néhány grammos aggyal rendelkező madarak mire nem képesek: ha fiatal korukban különválasztjuk őket és megszokják az ember társaságát, akár arra is megtaníthatók, hogy füttyszóra az ember kezére repüljenek.
- Ezeket a kis szárnyasokat mind szabadjára kéne engedni, mennyivel jobb dolguk lenne! - veti közbe fotós kollégám, amire Lajos egyből rákontráz: - Ezt gondolja a laikus, ám ez így nem igaz. Ezek a fajták olykor két-háromszáz éves tenyésztési folyamat eredményeként lettek ilyen színesek, vagy éppen gyönyörű hangúak. Ha kiengednénk őket a szabadba, hamarosan elpusztulnának.

És hogy miért nem hörcsögöt, vagy vadászgörényt tart Tóth Lajos? - Ez a hol felerősödő, hol meg elhalkuló csivitelés nyugtat meg igazán engem. S amikor egy fióka kikel a tojásból, egy kicsit a sajátomnak is tekintem őt. És azért azt se felejtsük el, hogy a madárbarátok egy igazi, nagy baráti közösség is: akármerre megyek az országban, mindenhol akad ismeretlen ismerős, akivel nemcsak a madarakról, de az élet dolgairól is beszélgethetünk.

Forrás, fotó és bővebb információ: Vasárnapi Fejér Megyei Hírlap, 2009. szeptember 6., X évfolyam, 35. szám 7. oldalán található.

 

Házi Péter

 
 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 28
Tegnapi: 35
Heti: 165
Havi: 1 525
Össz.: 138 408

Látogatottság növelés
Oldal: Karcolatok
Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18) - © 2008 - 2017 - fehervarmadar.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: német istván diszmadártenyésztő - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »