Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18)

A Fejér megyei Koronázó város egyetlen díszmadaras tömörülése havonkénti gyűlésekkel, meghívott előadókkal, kirándulásokkal

Karcolatok, cikkek, írások, szösszenetek madarászoktól - madarászokról és természetesen madarakról 

 

Egy ízig-vérig ritkaság a koronázó városban

 

 

Hogy miért van ez így, nem tudom, de az afrikai Serinus nemzetség tagjai között igen kevés azon fajoknak a száma, melyek akár a szabad természetben, akár tenyésztett körülmények között színváltozatokat, mutációkat produkáltak volna. Ám lehet, hogy szerény személyem szűklátókörűségének tudható be, hogy életem eddigi 42 éve alatt csupán néhány alkalommal (két kezemen meg tudom számolni) találkoztam ilyenekkel. Pontosabban egy mozambik csicsörke (Serinus mozambicus) izabell mutációt láttam a 2002-ben, Belgiumban vásárolt Díszmadár enciklopédiában, mely könyvet én még flamand nyelven vásároltam meg az az évi Díszmadár Világkiállításon, és ami azóta kis hazánkban már magyarul is megjelent.

A sors, vagy inkább tenyésztői szerencse azonban egy ilyen színezetében ritkaságnak számító kis madárral hozott össze nem is olyan rég.

A madárka történetéhez azonban egészen régre kell visszautaznunk. A cikkhez mellékelt képről lehet, hogy nem derül ki első pillantásra, de egy szürke csicsörkéről (Serinus leucopygius) van szó. Anyját, még Kisbéren vásároltam a debreceni illetőségű Somogyi Laci barátomtól, egészen pontosan egy párnak hitt madarat vettem én akkor, s csak otthon derült ki, bizonyos idő elteltével később, hogy két tojóhoz jutottam. Az egyiket 2005-ben a Csili művelődési házban elcseréltem Kerek Laci bátyám temperamentumos, tüzes hímjére, s innentől kezdve egy szürke csicsörke pár tulajdonosának tekinthettem magam. A rákövetkezendő esztendőben madaraim szaporulattal ajándékoztak meg, egy új fajjal növelve, gazdagítva a kis tenyészetemben utódokat reprodukálni képes pintyfélék számát. Örömöm nem tartott sokáig, mert az agresszív hím saját vérét, azaz fiókáit agyonverte. Ez azonban egy másik történet.

Aztán bekövetkezett, amitől titokban mindig is tartottam, mert elvesztettem a hím szürke csicsörkét (elpusztult). Telt-múlt az idő, de nem sikerült özvegy madárkámhoz párt szereznem, szürke csicsörke tojóm pedig egyre csak öregedett. Ki tudja, mennyi idős lehetett, mert sajna, azonosító alumínium karika nem ékesítette lábát. Viszont mozambik csicsörkéket akkor is éppen tartottam, illetve tenyésztettem, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel, s már kacérkodtam a gondolattal, hogy hibrideket igyekszek majd meg kreálni. 2009-ben a gondolatokat tett is követte, úgymond a szükség törvényt bont alapon cselekednem kellett. Fajtárs hím ösztönzését nélkülözve az „öreg” szürke (egyes irodalom szerint fehér farkcsíkú csicsörke, de szürke mozambiknak is hívta valaki ismerőseim körében…) csicsörke tojóm produkált egy fészekalja, természetesen üres tojást. Lépni voltam kénytelen, s egy nálam kelt, 2007-es impozáns mozambik csicsörke hímmel párosítottam. Első közös tojásaik terméketlenek lettek, ám a következő költés mindhárom fészekbe került tojása megtermékenyült! Majd még egy költést engedélyeztem nekik, amely együttlét során újabb 2 termékeny tojci lett az eredmény. Összesen 4 hibrid csicsörkét (szürke csicsörke tojó x mozambik csicsörke hím) „fogtam” a pártól, két tojót, és ugyanennyi hímecskét, s miközben e sorokat pötyögtem egyre inkább lestrapált klaviatúrámon, az egyetlen jelenleg is birtokomban lévő hím hibrid madárkám szíve markoló strófákat eresztett az éterbe.

Tavalyelőtt aztán sikerült Kuglics Józsi barátomtól egy hímet vásárolnom, élemedett korú, és minden bizonnyal fajtárs hímre veszettül szomjazó szürke tojóm számára. Lettek is tojásaik, ki is kelt, keltek a picik, de nem húzták sokáig. Kudarcomat az egyre vénülő tojóra fogtam, egy pöttyet is be is rágtam rájuk, aztán egy huszáros vágással úgy döntöttem, megszabadulok tőlük.

A madarak egyesületünk (Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete H18) gazdasági vezetőjéhez, Tóth Lajoshoz kerültek, akinél hogy-hogy nem, tiszta vérű (persze mi más), szürke csicsörke madárkát keltettek, és neveltek. E madárka azonban a mellékelt fotón is bemutatásra kerülő mintázatot vette fel. Részleges albínóként aposztrofálnám, ha valaki ezt megkérdezné. Természetesen szépnek nem szép, legalábbis korábban égszínkék szemeimet nagyon tudja bántani az efféle tollruha, mintázat, de bizonyára vannak, illetve lesznek olyanok, kiket mélyen megérint az ilyen színezet. Amint a képen látható is, madarunk testének több mint az 50%-a fehér, s ezt máshogy nem is tudnám nevezni, tarka. Soha sem titkoltam, hogy olvasatomban tarkának csak a mezőn békésen legelésző teheneket tudom elképzelni, ezért egyfajta boldogság ez „piciny” szívemnek, hogy nem nekem kell nap, mint nap nézegetnem. Megteszi ezt helyettem Lajosunk.

Nekem megmarad a hibrid hím szemet gyönyörködtető látványa. Ja, hogy róla még nem is ejtettem szót? Aki székesfehérvári díszmadár kiállításainkon (2010-2011) látta, elismeréssel szólt róla, természetesen én is elfogult valék ebben a témakörben, de nem is tehetek másként. Színét anyjától, rajzolatát apjától örökölte ez a tünemény madárka, vagyis annyi módosulás történt, hogy ami a mozambik csicsörkék esetében zöld, az itt palakék, ami sárga, az meg fehéren világít. Az egyetlen zöldes árnyalat a farkcsík, ami halványzöldet mutat, sárgával leheletfinoman árnyalva.

 

Ha a képen bemutatott részleges albínó szürke csicsörke tojó nem is olyan szép, és nincs olyan hírértékű, mint a 2012. április 23-án, Interneten közzétett hófehér színű kardszárnyú delfin, akit felfedezői Jéghegy névre kereszteltek, azért mégis e Lapban a helye. S ha Tóth Lajoson kívül legalább még egy díszmadártenyésztő barátunk örömét leli eme tarkaság látványában, már megérte, hogy a kép és hozzá e kis cikk napvilágot látott.

 

 

Cserna Zoltán ifj.

 

 

 

Ezen cikk elolvasható a Díszmadár Magazin 2012. májusi számban, a 17-18. oldalon, és ugyanitt sasol6ó + eme ritkaságról a Tóth Lajos által készített pikcsör is

 

 


 

 

 

 

 

Monori merengéseim

 

 

 

 

 

Szeretem Monort. No, nem a várost (tényleg, Monor város egyáltalán…?), hanem csak így egyszerűen:  MONOR-t. Mi, madarászok, ha ezt a szót halljuk, kapásból tudjuk, mire kell gondolnunk. És, hogy ne nyújtsam tovább a képzeletbeli rétestésztát, elárulom, a Monori Kisállatbörzéről vagyon itt szó. Szépmagam idejét sem tudom, mikor voltam eme szabadtéri „rendezvényen” először, de az biztos, hogy lassan már évtizedekben kell mérjem az időt, mióta az MGKSZ által szervezett összejövetelre járok. Kezdetben még nem itt, Monoron tartották, mert élénken emléxem, hogy voltam máshol is, valami Szakközépiskola hatalmas udvarán, természetesen Pest megyében, meg még ki tudja hol nem, de aztán a rendezőség csakhamar rájött, hogy Monorra kell költöztetni az egész bagázst, úgy ahogy van, cakli-pakli mindenestül. Asszem jól döntöttek, mi több, az eltelt évek is őket igazolták. Kicsit azonban keserédes az emlékezésem. Régebben ugyanis nem voltak ennyien. Persze itt nem az árusokra és az érdeklődő nagyérdeműre gondolok, hanem a sokak szemében csak gangeszi székelyeknek titulált, nem egyetlen nyár alatt lebarnult piacosokra, akik a Tesco-s csavarhúzón át a nagymama egyszer használt hálóköntösén keresztül egészen a kis ferde pipával billogozott (és persze eredetinek mondott) melegítőnadrágig mindent megpróbálnak rám, a feltételezett vásárlóra sózni, óccsóosztjó szlogen társaságában. Lehet persze, hogy ez óriási és kihagyhatatlan bevételt jelent az igen tisztelt Rendezőségnek, az én szememben azonban igencsak nemkívánatosnak neveztetnek. Jelenlétük valahogy lelombozza a kedélyemet, kiváltképpen akkor, mikor én minden sorban minőségi magkeverékekre, csodás színezetű növény-, madár-, hal-, illetve hüllőritkaságokra, és azok lenyűgöző színváltozataira vagyok kiéhezve. Ha ugyanis ruhát akarok venni, akkor kimegyek a ruháspiacra, éppen úgy, ahogy sörért sem megyek a hentesüzletbe. Így gondolom.  

 

Apropó sör. Az ezt a gyönyörűen habzó, nagy melegben piszokul kellemesen hűsítő csodás, aranysárga nedűt kínáló sátrakból, büfésbódékból is jóval több van itt szerintem, mint kellene, de ezt valahogy meg tudom bocsátani a Szervezőségnek, főleg mikor nem kell hosszú perceket sorba állnom, hogy hozzájuthassak jó öreg Soproni „barátomhoz”

 

 

 

(az már csak hab a tortán, hogy ezt az igen jóízű, nyári hűsítőt szinte fillérre pontosan ugyanannyiért vesztegetik, mint kedvenc élménykombinátomban, melyet a környékbeliek nemes egyszerűséggel csak apák boltjának neveznek).

 

Így történt ez a tavaszi szezon uccsó, 2009.május tizedikén megrendezett börzéjén is, melyről most néhány sorban „szólni” szeretnék a kedves Olvasóhoz. Az előtte két alkalommal megrendezett börzehétvégékre sajna nem tudtam elmenni, éppen ezért már nagyon készültem erre a ragyogó napsütéssel megörvendeztetett vasárnapra. Figyelembe véve a jelenleg kis hazánkat is eluraló világgazdasági válságot, hihetetlenül olcsón megúsztam az útiköltséget, mivel mindössze 2000 kemény magyar forintot kellett leszurkolnom csupán utaztatómnak (köszi Pistám) úgy, hogy ebben az árban már benne foglaltatott a háromszáz forintos belépőjegy ára is.

 

Mint azt említettem volt, nagyon jó időt fogtunk ki, Szaharai napsütéssel, mi több már-már nyarat idéző hőmérséklettel –egyesek szerint a hőmérő higanyszála déltájban elérte a 30 celziusz fokot is, ami, így május közepét tekintve, valljuk be férfiasan, igen erős-, amit nagy fejem élénkpiros színezetéről is minden probléma nélkül ki lehetett következtetni. Mert sosem voltam az a túlságosan sápatag típus, de mire a Nap ledobta az ékszíjat, kobakom színezete meghaladta, de talán überelte is a forró vízbe táplálkozási célzattal bedobált rákok pánzélzatjának élénkvörös, vagy inkább bordóba hajló mintázatját.

 

S az igaz, hogy a Transportert, mellyel a Monori vásárteret már kora reggel becserkésztük dugig töltöttük (mi, utasok), mégis egyedül vágtam neki az elsőre átláthatatlannak tűnő sorok végigböngészésének. Ugyanis társaságunk többi tagja a galambászatnak hódolt és hódol még ma is, ellentétben velem, akit inkább az apróbb tollasok érdekelnek igazán. Így rögtön a belépőjegyek árának leszurkolását követően elváltak útjaink, s ettől a pillanattól kezdve megkezdhettem hadjáratomat az énekesmadarak és régi madarászkönyvek birodalmában.

 

Nemcsak az élő tollasok borzolják fantáziámat ugyanis, de nagy gyűjtője vagyok a velük foglalatoskodó szakirodalomnak (akár antikvár jellegűek a portékák, akár napjainkban nyomtatták azokat) is, melyből –mint azt tudjuk- igencsak szegényes a hazai piac. Úttyhotty, ha kedveskedni szándékszol nekem kedves Olvasóm, könyvekkel az ügy nagy sikerekkel kecsegtet. És most vissza a börzére.   

 

Nagyon sok számomra tetszőt láttam ezen a rekkenő vasárnap délelőttön, ahogy az már Monori vonatkozásban mindig is lenni szokott, és meg is néztem magamnak alaposan szinte mindent, ám emlékezetem meglehetősen szelektív, így szösszenetemben csupán arról szeretnék említést tenni, melyek nem is oly kicsi szívemhez közel állanak. Ami rögtön túrám elején szemet szúrt, az a nagyon sok különböző fajtájú kiskutya volt, melyek az irdatlanul tűző napsugarak elől nyüszögve, fájdalmasan vakkantgatva próbáltak meg a számukra felállított napernyők, illetve benn a börze területén parkírozó gépjárművek alá befarolni. Vajmi kevés eredménnyel, s ezt hangosan nyüszítve a tulajok tudomására is igyekeztek hozni. Galambból is rengeteget sikerült megfigyelnem, különféle keringőktől kezdve a posták sokaságán át egészen a meghökkentő méretű és gatyájú magyar óriásokig, de sokáig nem gyönyörködhettem bennük, mert az időm a délután háromnegyed egyes találkáig vészesen fogyott, sorból pedig igencsak volt bőven. Az csak magától értetődik, hogy az összeset a mai napon sem tudtam végigbóklászni, ám minden igyekezetemmel ezen fáradoztam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy hullámos-, és nimfapapagájból szinte még csak ízelítőt sem kaptam, leszámítva néhány impozáns standard példányt, és nanná, hogy az előbbi fajból. Gould-amandinák is képviseltették magukat, nem kis számban és szinte mindenféle színváltozatban, de a legmeglepőbb számomra talán a mozambik csicsörkék sokasága volt. Több árusnál (nem véletlenül nem nevezném őket tenyésztőnek) is láttam szép példányokat ebből a citromsárga hasoldalú énekesmadárból, azonban a legtöbb időt mégis Hegedűs Zsolt barátom kisteherautója mellett időztem. És nem alaptalanul. Igen sok, és szép formátumú mozambik csicsörkét vonultatott fel, ideális pintyalakzatot mutató példányokat, feszesen zárt, egészségi állapotot már messziről sugalló tollazatú egyedeket, mi több, canicollis-, Reichenow-, valamint leucopygius-okat is hozott e piaci napra, velük színesítvén a palettát. Utóbbiakat 14 ezer forintért el is kapkodták tőle (hatot értékesített, ha jól emléxem), de a mozambikokat sem adta sokkal olcsóbban. Azok ára tizenkettő kemény magyar ezres volt. Még egyszer mondom, szépek voltak, húzós árral megspékelve, és talán még az én állományomban lévőket is felülmúlta némelyikük (nagy szavak ám ezek tőlem, he-he-he…), ám figyelemre méltó módon csupán néhányuk viselt saját, tenyésztői gyűrűt. Nem nagyon lepődtem meg ezen.

 

Gyöngyösi ismerőseim mexikói pirókokat árultak 5000-ért, és megcsodálhattam náluk néhány magellán csízt is, viszont amin ismét elcsodálkoztam, hogy kapucinus csízből csupán néhány példányt skubizhattam meg a börze egész területét beleértve. Sajna azok is messze alulmúlták azt a képzeletbeli mércét, melyet már jó régen felállítottam magamban ezekkel a pompás csízekkel kapcsolatosan.

 

Nem volt ez a helyzet más a színkanárikkal sem. Itt-ott taliztam sárga példányokkal, pirosból és annak nem intenzív változatából (lazac) alig ha láttam egyet-kettőt, még néhány bronz (szakzsargonban fekete vörös) egyedet is szemügyre vettem, mégis talán a legtöbb időt néhány achát vörös mozaik hím szemrevételével csaptam el. Ám őket is hamarosan magam mögött hagytam, egyrészt mert eléggé húzta már a karomat a kora reggel megvásárolt egzotikus magkeverék csízeim részére, másrészt, mert hátukon a melanin csíkozottság nem tűnt számomra egységesnek, és nagyon elmosódottak is voltak a fekete vonalkák, a hímecskék maszkjával pedig mind a szín intenzitását tekintve, mind pedig a kiterjedésüket szemlélve voltak fenntartásaim. Anno én is tartottam, és több-kevesebb sikerrel tenyésztettem is belőlük jó párat, nem egy díszmadár kiállításról elhozva dobogós helyezéseket, ezért –asszem- van némi rálátásom a dologra, amit csak megerősítettek azok a kedves madarászcimborák is, kikkel a hőséget palástolandó jó néhány üvegecske sört le kellett, hogy gurítsak a múlt dícséretére való tisztelettel.

 

Nem mehetek el szó nélkül azon –ha jól vagyok informálva- olasz madárárus (netán tenyésztő, nemtom) mellett, akinek méretes madárszállító furgonja előtt szinte földbe gyökeredzett a lábam. Színpompás récék és ludak oly forma-, és szín gazdag palettáját vonultatta fel, melyet szerencsére már sokad ízben volt alkalmam megcsodálni. Kacsákat, melyek többségét csupán szakkönyvek gyönyörű határozófestményeiről ismerem, és világviszonylatban is ritkaságnak számító lúdfajokat is kínált Italian men eladásra. Örömmel legeltettem szemeimet a hazai vizeket is járva ismerősként visszaköszönő apáca-, kanadai-, sarki ludakon, de hosszas percekig gyönyörködtem a hawaii ludakban, a párban bemutatott hegyi récékben, nyílfarkú-, fütyülő-, böjti réce gácsérokban is. Kis hazánkban ugyan ez utóbbi szép kacsafaj is lekerült a vadászható fajok listájáról, de a lábán fityegő zárt tenyésztői gyűrű élénk bizonyítékául szolgált, hogy „tulajdonosa” nem a faunakárosítás áldozata. Egy fiatal bütykös ásóludat stíröltem már vagy jó ideje, mikor az árus kikapta a kalitból és néhány szemvillanás alatt furgonja mélyére rejtette. Vagy azért, mert a vele közös kalitkában lévő né-né libucik (a hawaii ludat eképpen is nevezik) hevesen csapkodták csinos kis fejecskéjét, vagy azért, mert feltűnően néztem szegény párát, és valami „bibi” volt körülötte. Most már sohasem fogom megtudni. Tény, a talján madarász nem mindegyik tollasának a lábán díszlett gyűrű, többségük azonban fel volt ékszerezve.

 

Dél felé kanyarítva az idő kerekét újabb zsákmánnyal gazdagodhattam, miután két kiló fürtös kölest akasztottam az akkor még szabad másik karomra, és ez egyértelmű jelzésként hatott egy újabb üveg kellemesre hűtött komlólé elfogyasztására. A büfé felé haladtomban még elálmélkodtam egy mindössze tizenakárhány centis kaméleon mesterkedésein, amint egy majdnem teljesen átlátszó műanyag dobozkában próbált szegény hüllőcske láthatatlanná válni, illetve a dobozban lévő ágacskához színezetileg passzolni. Erőfeszítéseit nem sok siker koronázta, s még egy pöttyet el is pirult talán, amint szemeit ide-oda forgatva igyekezett alakoskodni.

 

Otthagytam kínos zavarában, „zsákmányaimmal” büszkén megrakodva Szépmagam pedig lépteimet a Transporternek irányoztam. Útban hazafelé még egy söröcskét engedtem le torkincámon, majd már a kocsiban megpihenve számvetést készítettem az eltelt délelőttel kapcsolatban, s arra a következtetésre jutottam, hogy nem ez volt az utolsó börzém, itt Monoron.

 

Augusztusban ezért újfent itt leszek.

 

Szeretem Monort.

 

 

 

 

 

 

 

canary1

 

2009. május 27.                  

 

 

       

 

 

 

 





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 70
Tegnapi: 90
Heti: 70
Havi: 1 156
Össz.: 146 349

Látogatottság növelés
Oldal: Karcolatok 2.
Díszmadárbarátok Székesfehérvári Egyesülete (H18) - © 2008 - 2017 - fehervarmadar.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: díszmadár kiállítás székesfehérvár - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »